Dr. Kovács József: orvos-bioetikus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.
A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán végeztem általános orvosként, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztem diplomát filozófiából. Egész szakmai pályafutásom az orvostudomány és a filozófia határterületén zajlott. Először társadalomorvostanból (népegészségtan) szakvizsgáztam. Az egészség populáció szintű megközelítése, mely elméletileg az evolúciós szemléletnek a medicinába való bevonását is magában foglalja máig fontos kiindulópont a számomra. Majd pszichoterápiából szakvizsgáztam (kognitív és viselkedésterápia), mely megközelítés sok rokonságot mutat az ókori sztoikus filozófiával. Alapvetően kognitív terápiás–sématerápiás szemléletben kezelek betegeket. Azonban a filozófiai szempont, mely mára külön irányzattá nőtte ki magát (filozófiai tanácsadás), s melyet igyekeztem Magyarországon meghonosítani, sokszor nagy segítséget nyújt a betegellátásban.
A filozófia és az orvostudomány másik határterülete a hagyományos orvosi etika modern formája, a bioetika. Igyekeztem az angolszász bioetikai hagyomány eredményeit Magyarországon meghonosítani, s a bioetika fejlődéséhez nemzetközileg is hozzájárulni. Kialakítottam a hazai orvosi-bioetika oktatás kurrikulumát, s több tankönyvet is írtam ezen kurrikulum megalapozására. Ezeket több évtizede széles körben használják a hazai orvosképzésben, de más felsőoktatási intézményekben is. Részt vehettem számos egészségügyi tárgyú jogalkotásban, így az 1997. évi 154. törvény (Egészségügyi törvény, Eütv.) egészének létrehozásában is. E törvénynek a betegek jogairól szóló koncepciójának kialakítását, s a kodifikáció előtti szövegszerű megfogalmazását is elvégezhettem, felhasználva az akkor már elkészült tankönyvem betegjogi fejezetét. A törvény ezért számos ponton szó szerint átveszi könyvem első kiadásának megfogalmazásait. A törvény előkészítése során sok vita zajlott a betegjogi képviselői rendszer hazai bevezethetőségével kapcsolatban. Alapítványi támogatással szerepet játszhattam a betegjogi képviselő intézményének hazai kísérleti célú kipróbálásában, majd ennek sikere után annak az Eütv.-be, majd később a hazai gyakorlatba való bevezetésében.
Pályám kezdete óta részt veszek a felsőoktatásban. Mottóm mindig Plutarkhosz tanácsa volt: „Az elme nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell lobbantani.” Másfelől, iránymutató volt számomra Kant meghatározása a felvilágosodásról:
„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. … Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.”
Mindig azt igyekeztem elérni, hogy a bioetika szó szerint életbevágó, élet-halál kérdésekkel foglalkozó problémáit a tárgyhoz illő komolysággal, az értelemre támaszkodva vitathassuk meg. Karinthy Frigyes írja: tévedés, hogy arról kell írni, ami az olvasót érdekli. Éppen fordítva. Egy jó írónak meg kell mutatnia, mi érdekli az olvasót. Vagyis az olvasónak rá kell jönnie, hogy amiről eddig azt gondolta, hogy számára közömbös, valójában mélyen érdekli. Ennek megfelelően én is arra törekedtem, hogy a diákok lássák meg, hogy érdeklik őket a bioetikai problémák, s igyekeztem bennük az önálló gondolkodás és kutatás vágyát lángra lobbantani. Számos kiváló diákomnál éreztem azt, hogy ez sikerült. Az ő lelkesedésük, a problémák súlyához illő komolyságuk és elkötelezettségük oktatói pályám legnagyobb jutalma.